GRATULÁLUNK! GYÉMÁNTLAKODALOM – Munka és egymásra figyelés, hatvan éven át

1945. november 17-én fogadott örök hűséget egymásnak Lukács István és Juhász Julianna. Hatvan év elmúltával, gyermekeik, unokáik és dédunokáik körében, ismét megerősítették fogadalmukat a Martfűi Polgármesteri Hivatal házasságkötő termében. Sorsuk egybe-fonódott Martfű, a cipőgyár sorsával. Az együtt töltött évek, munkás életük emlékei tanulságul szolgálhatnak mindannyiunknak.



István bácsi kalandos úton került Erdélyből, a Hargita megyei Gyergyócsomafalváról Martfűre.

– Az érsekújvári polgármester jó ismeretségben volt a mi papunkkal. Kiválasztott tíz, nagycsaládban élő gyermeket, akiket azután Érsekújváron, a Cikta gyárban “kitaníttatott. 1941. október 10-én kerültem a Ciktába, ahol szakmunkásnak, varrógépszerelőnek tanultam. Másfél év múlva, 17 éves koromban lehelyeztek az akkor induló martfűi gyárba, mivel az itteni varrógép-szerelőket elvitték katonának.

Tizenhárman voltunk testvérek. Kilencen éltünk akkor, amikor elkerültem, nyolc fiú és egy lány. Az apám asztalosmester volt. Ahogy ma mondanák, kulcsrakész faházakat épített. Tizenkét éves koromban már egész nyáron a cséplőgépen dolgoztam, éjjel pedig alatta is aludtunk. A fiútestvéreimmel mind szakmát tanultunk, csak pék és molnár nem volt köztünk. Belőlem molnár lett volna, fél évet dolgoztam is malomban, de fulladtam. Minden iránt érdeklődtem, nagy kedvvel indultam a világnak.

– Sikerült megszoknia ezt a nagy Alföldet?

– Már Érsekújváron összebarátkoztam több itteni fiatallal. Majdnem minden vasárnap meghívott valamelyik. A varrógépek is romlottak a lányos házaknál...

Martfűn akkor még szinte semmi nem volt, a mostani Lenin utat inkább sáros útnak lehetett nevezni. A gyárban, a régi gyárépület helyén álló, később leégett épületben egyetlen kör működött. A nagy gyárnak, az A gyárnak csak az alagsora volt kész. 1943-ra épült fel, akkor hozták Érsekújvárról a többi műhelyt, gépestől, szakemberestől.

Sok 15-16 éves lányt vettek fel Földvárról, Cibakról, Rákócziból, akiket Érsekújváron tanítottak be. Két hónap után jöttek haza, és idehelyezték a műhelyeket is, ahol tanultak. A gyárban ismerkedtünk meg, valahogy egyre többet kellett szerelni Julika gépét… Jött a háború, a front, nem tudtam, és igazán nem is akartam hazamenni. A Cikta cég humánus vállalat volt, gondoskodott a dolgozókról, és meg is fizettek bennünket. Jó volt a sok fiatal között dolgozni.

– Édesapám nem akart engedni a gyárba, Érsekújvárra pedig még annyira sem – veszi át a szót Julika néni. – Úgy mehettem el, hogy azt mondtam, már nem lehet visszamondani. Nekem jobban tetszett, mint napszámba járni. Azt pedig soha nem felejtem el, amikor az első fizetésemet megkaptam. 50 pengőt még a férfiak sem kerestek a mezőgazdasági munkával. Attól kezdve édesapám is másként nézett rám és a gyárra.

Időközben fogságba került, egyedül maradtunk édesanyámmal a tiszaföldvári házunkban. István vigyázott ránk, egy év múlva pedig összeházasodtunk. 1947-ben jött haza az édesapám. Addigra megszületett az első unokája. Építettünk egy kis házat Földváron, ott született a három gyerek, Julika a legidősebb, a nagyobbik fiam István és a fiatalabb, Jóska. 1958-ban költöztünk Martfűre, egy “Cs-lakásba”. Három év múlva kaptuk meg ezt a lakást. Mind a ketten művezetők lettünk, én egészen a nyugdíjazásomig. Oktattam is a szakiskolában. 44 évet dolgoztam egy műhelyben.

– Amikor betöltöttem az 55. évemet, lemondtam a művezetőségről, átadtam a helyem a fiataloknak. A fizetésem is több lett csoportvezetőként ezer forinttal, ami nagy pénz volt akkor. Ugyanis ha a fizikaiaknak emelték a fizetését, akkor a művezető műszakinak számított. Ha a műszakiaknak emeltek, fizikai dolgozónak vették. Akkor is spekuláltak, nem csak most – folytatta István bácsi. – Nyolcvan, a gyár karbantartását végző embert irányítottam művezetőként 1983-ig, míg nyugdíjas lettem. Persze nem egyszer én is felvettem a piszkos ruhát, és mentem a Keverőbe gépet szerelni. Nagy volt a felelősség.

Akár mi történt, még mindig becsületére válik az országnak a valamikori Tisza Cipőgyár. Nem volt olyan magyar cipő-gyár, ahol ne jártam volna, Pesten, Debrecenben, Székes-fehérváron, Szegeden, Szigetváron. Mára mind megszűnt, de a martfűi gyár ma is sokaknak ad munkát és kenyeret.

– Mivel teltek, telnek a nyugdíjas évek? Hogy tetszenek lenni?

– Kornak megfelelően. Hol itt fáj, hol ott fáj. Ha nem fáj valahol, akkor azt hiszik, valami baj van – neveti el magát a 82 éves István bácsi. – Volt egy hold szőlőnk. Ott mindig találtunk elfoglaltságot.

– A család is össze-összejön, bár egyre ritkábban. Mindenkinek sok elfoglaltsága van, első a munka mindenütt. Inkább mi megyünk, visznek a gyerekek. A karácsonyt is együtt töltjük, a szentestét Józsinál, az első napját Istvánnál, Jászfény-szarun, a másnapját Julikánál, Szandaszőlősön. Ha valami problémánk van, abban Józsiék szoktak leginkább segíteni, ők itt laknak Martfűn – mondja Julika néni. – Hét unokánk, öt fiú és két lány, és három dédunokánk van, két lány és egy fiú. A képeik ott sorakoznak a szekrényen. Aranyosak, egészségesek, igyekvőek. – A mi családunkban nincs munkanélküli – zárja a felsorolást jelentőségteljesen István bácsi. – Tanultak, sokra vitték.

Az idős házaspár az átlagosnál nagyobb aggodalommal figyeli a politikai fejleményeket, a parlamenti munkát. Lányuk, Botka Lajosné Szolnok Megyei Jogú város polgármestere, unokájuk, Botka László pedig Szeged polgármestere. Mindketten országgyűlési képviselők.

– Örülünk, de féltjük is őket. Az unokámat nem is annyira, ő mégis csak férfi – mondja Julika néni. – Bár Julika is határozott, nem túlérzékeny, világ életében vezetett valamilyen közösséget. Tőlünk mindig azt látták, hallották a gyerekek, hogy igyekezzenek, törekedjenek, tanuljanak. Hozzászoktak a munkához is a szőlőben. Ígérni csak olyat ígértünk nekik, amit teljesíteni is tudtunk, erre neveltük őket. Mindig vigyáztunk, soha nem hallottak bennünket veszekedni. Ezt a nagyfiam szokta is emlegetni. Egyébként sem igazán esett közöttünk hangos szó. Persze az élet néha gondokat is hoz, tűrni, alkalmazkodni is kell egy kicsit mindenkinek.

 

Herbályné