Orvosképzés, mangák és menekülttábor – beszélgetés dr. Despotov Katalinnal

 – Az elmúlt hat évben megszereztem az orvosi diplomámat, ami sokkal nehezebb és hosszabb volt, mint amilyennek vártam. Olyan nehézségekkel szembesültem, amelyekre nem gondoltam. Valóban többször változott az is, hogy végül milyen orvos szeretnék lenni: gyermekorvos, háziorvos, aneszteziológus vagy sürgősségi orvos. Az utolsó évben a sürgősségi orvoslás és a neurológia között vacilláltam. Bejártam a klinikákra, ügyeletekben voltam bent, betegeket vizsgáltam, találkoztam az orvosokkal, így végül is sikerült eldöntenem, hogy neurológus szeretnék lenni.

Az orvosi egyetemen az első hat év általános orvosi képzés, mindenféle specializáció nélkül. Ez alatt mindenki ugyanazokat az alapozó tárgyakat tanulja, majd a hatodik évben végigvesszük az összes nagyobb területet: gyermekgyógyászat, szülészet-nőgyógyászat, belgyógyászat, sebészet, neurológia, pszichiátria.

Az első orientációs lépés általában az szokott lenni, hogy ki hol írja a szakdolgozatát. Ha valakit pl. a neurológia érdekel, akkor elmegy ahhoz az intézethez, ott tanul, kutatásban vesz részt, megírja a szakdolgozatát. Hat év alatt, míg az ember megkapja a diplomáját, semmi kötelezettség nincs.  Ha megvan a diploma, lehet munkát keresni. Komoly nehézség volt, hogy milyen orvosok legyünk, melyik városban, és ott van-e hely. Szegeden, a Neurológiai Klinikán különösen nagy verseny volt, nehezen sikerült bejutnom.

Tetszett a gyermekorvoslás, első évben ott is voltam nyári gyakorlaton, ami még nagyon pozitív volt. Az előadásokon és a gyakorlatokon azonban olyan nehézségekkel találkoztunk, mint például a gyógyíthatatlan betegségek. Kisbaba kortól kezdve majdnem felnőtt korig tudni megvizsgálni a betegeket, felismerni azt a rengeteg féle betegséget, az élettani változásokat, nagyon nehéz.

Egyszerűen csak változott az érdeklődésem, ahogy elkezdtük tanulni az egyes területeket. Háziorvos is akartam lenni, apukám példáját követve, aztán arra jutottam, hogy szeretnék először klinikán dolgozni, hogy tapasztalatot szerezzek, esetleg kutassak is. Utána jött az aneszteziológia, ami nagyon aktív és szerteágazó ismeretkört igényel.

Klinikákra jártam, hogy gyakorlati készségeket szerezzek, és a sürgősségin majdhogynem ott ragadtam, mert ott minden területből van egy kicsi, és nagyon mozgalmas. Végül úgy döntöttem, hogy a neurológia lesz a fő irány.

A neurológia logikus, fizikális vizsgálattal egyszerűen, a gyakorlatban meg lehet nézni, hogy mi micsoda. A páciens szemmozgásából, a kézmozdulataiból, a járásából lehet következtetni arra, hogy hol mi történik, jók a kutatási lehetőségek is, és átfedést mutat a pszichiátriával. Sokszor az agyvérzésen átesett betegeknek vagy a különféle gyulladásos megbetegedésben szenvedőknek például a beszédkészségük, a mozgáskészségük, egyszerűen a mindennapi feladatok végrehajtásához szükséges készségeik károsodnak, ami nagyon személyes. A neurológia olyan komplex terület, ahol a beteget tényleg emberként látjuk. Úgyhogy egyelőre ez vezetett erre, aztán majd meglátjuk.

– Mi motivált arra, hogy japánul tanulj, és hogy az orvosi gyakorlatod egy részét is egy japán klinikán töltsd?

– Kiskoromban kezdődött a rajzfilmekkel. Utána jöttek a komolyabb mangák, regények, a történelmi érdeklődés, és mire eljutottam az egyetemig, addigra már mindenre kíváncsi voltam, ami az ő világukhoz köthető. Az egyetemen elkezdhettem végre japánt tanulni, mert mindenképpen el akartam oda jutni, illetve szerettem volna a kedvenc történeteimet japánul olvasni.

Amikor először kijutottam Japánba egy cserekapcsolat keretein belül, rájöttem, hogy ez igazából sokkal több, mint gondoltam. A mindennapi életvitelükben, a munkafelfogásukban, amit az ottani kórházban – az is egy egyetemi kórház volt – tapasztaltam, a diákokkal, a betegekkel kapcsolatos hozzáállásuk, az egész magatartásuk – például velem szemben – annyira motiváló erőként hatott, hogy teljesen új lendületet adott az orvosi tanulmányaimban is.

2014-ben, öt hétre, a Campus Hungary ösztöndíj alap segítségével jutottam ki. Emellett egy mobilitási pályázattól is kaptam támogatást utólag, és a tanulmányi ösztöndíjaimból is sikerült félretennem az útra.

Az orvosi karnak nem volt Japánban sehol kapcsolata, így személyesen kerestem egy egyetemet, ami hajlandó volt fogadni a gyakorlatom időtartamára. Szerencsére sikerült Oszakában, a sebészeti osztályon töltenem a kötelező nyári gyakorlatomat, ahol nagyon sokat tanultam. A legtöbb japán orvosi karral szemben tényleg igazán nyitottak voltak a külföldiekre. Sok külföldivel találkoztam egyrészt, másrészt igyekeztek mindent megmutatni, mindent megtanítani, és az a modern környezet, azok a felszerelések egyszerűen futurisztikusnak tűntek az itthoni viszonyok után. Hihetetlen maga a munkahangulat is. Ahogy egymással, a diákokkal, a betegekkel viselkednek, ahogy az orvosok a nővérekkel, a szakorvosok a rezidensekkel vagy a hallgatókkal dolgoznak, az nagyon rendezett, jól működő rendszernek tűnt, olyasminek, amit érdemes követni, és ami motiváló volt.

Ott mindenre van elég ember, nővér, orvos. Tudnak időt tölteni a beteggel, és tudnak időt fordítani arra is, hogy gyakorlati készségeket oktassanak. Olyan fajta alázatot tapasztaltam a főorvosoktól, szakorvosoktól, amivel itthon annyira nem találkozunk.

Érdeklődőek, nyitottak a fejlődésre, kíváncsiak, hogy mi mit, hogy csinálunk, hogy lehetne-e tőlünk tanulni. Sokan hallottak Magyarországról, többen jártak is Budapesten.

A diploma megszerzése után, a munkába állás előtt mindenképpen szerettem volna még egyszer kiutazni. Szüleimnek, rokonaimnak hála lehetőségem nyílt idén nyáron is két hetet Japánban tölteni. Bár ezúttal csupán turista voltam, ez az út olyan lendületet adott, melynek most, orvosi tevékenységem kezdetén igen nagy hasznát veszem.

– Az elmúlt év őszén két hónapot egy migráns gyűjtőközpontban dolgoztál. Hogyan kerültél oda, és milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?

– Amikor fellendülőben volt a migráns krízis, néhány orvostanhallgató társammal, emberbaráti szeretetből segíteni szerettünk volna. Felkerestünk egy szegedi szervezetet, akik az ott tartózkodó menekülteknek igyekeztek ételt, ruhát gyűjteni. Felajánlottuk, hogy elsősegélyt nyújtunk.

Megkerestük a rendőrséget is, hátha szükségük van önkéntes elsősegély nyújtókra a táborban. Nagyon meglepődtek, hogy ilyen orvostanhallgatókkal találkoznak, akik mennének segíteni, másrészt jól jött nekik, mert sokszor nehezen tudták a szükséges ügyeleti óraszámot kitölteni. Végül is négyen lettünk a majd egy tucatnyi jelentkezőből, akik tényleg elkezdték.

Az ember, ha elindul ki, a menekülttáborba, akkor ott vannak az ideái. Egyrészt, hogy szegény menekülteknek segíteni kell, másrészt azok a rémisztő dolgok, amiket hallunk, hogy agresszívak, fertőzéseket hoznak stb. Ilyen érzésekkel léptem be először, mint ahogyan a többiek is. Elkezdtünk dolgozni. Bár volt felügyelő orvosunk, a legtöbbször ránk hagyták, hogy az egyszerűbb eseteket lássuk el. Ez volt az életemben az első olyan pont, ahol, ha pici, de orvosi döntéseket kellett hoznom, például hogy milyen kenőcsöt adjunk arra a sérülésre, milyen tablettát adjunk arra a lázra.

Megvoltak az izgalmas pillanatok is már a legelső alkalommal, mikor egymás után jött egy valószínűleg szívbeteg férfi, egy kéthónapos terhes nő, akinél komplikációk adódtak, és egy hányós kisbaba, akit nem lehetett se etetni se itatni. A felügyelő orvosom egy ideig nem volt elérhető, egyedül voltam. Sikerült a jó döntéseket meghozni, de ez az, amikor az embert bedobják a mélyvízbe.

Bonyolította a helyzetet, hogy a röszkei hangárban nagyon kevés diagnosztikai felszerelés állt rendelkezésünkre. Sokszor arról kellett inkább dönteni, hogy be kell-e küldeni a sürgősségire a beteget, vagy nem.

Az első tizenkét óra, amikor annyira pörögtek a dolgok, arra volt jó, hogy az előítéleteket sikerült, úgy ahogy rendezni. Szó sem volt arról, hogy agresszívak, ellenségesek a nőkkel stb. Akár egy férfi, akár egy anya a gyerekével, ha odajött, azt akarta, hogy lássuk el, segítsünk neki. Sokan komoly traumát éltek át, elvesztették a családtagjaikat, elszakadtak a gyerekeiktől. A naiv ideákat, hogy szegény, ártatlan bajba jutottak, azt is eloszlatta ez a munka, de a boszorkányüldözéses téveszméket is, hogy gonoszak, manipulatívak, és itt nagyon ellenünk vannak.

Emberi dolgokat, kedves emberi gesztusokat láttam, ami számomra nagyon jó felvilágosítás volt, mert amit a hírekben hallunk, az alapján az ember nem tudja eldönteni, hogy mit gondoljon. Ugyanígy a rendőrökről is mindent hallunk, attól kezdve, hogy rendőri erőszak, addig, hogy szegény rendőrök, akik kifáradnak és kihasználják őket. Nekik is megvoltak az előítéleteik, emellett aggódtak, mert sok embert kellett kis létszámmal felügyelniük.  Másrészt tényleg el is fáradtak. Ők is igyekeztek emberségesen részt venni a dolgokban, de nagyon nehéz helyzetben voltak.

Ez a munka formálta a személyiségemet, a világlátásomat, amellett, hogy ilyen munkatapasztalatot orvostanhallgatók nagyon nehezen szerezhetnek.

– Szeptembertől, mint végzett orvos kezdesz dolgozni.

– Az ember megkapja a diplomát, de még nem lesz az adott területen teljes jogú orvos. Választ egy területet, ha egyszerűen csak háziorvos szeretne lenni, akkor is többéves képzés van, amikor felügyelet alatt dolgozik, elsajátítja az adott szakterület specialitásait, megszerzi a szakorvosi címet, és utána válik önálló orvossá.

Szeptembertől kezdek a neurológiai klinikán, mint rezidens, ahol egy szakorvos mellett fogok dolgozni. Egy hónapja még az iskolapadban ültem, vizsgázgattam, most pedig már döntéseket kell hoznom.

– Mennyire vagy felkészülve? Fel lehet valóban készülni erre a pályára?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Őszintén szólva, mostanában sokat gondolkozom ezen. Láttam bizonyos dolgokat egy biztonságos távolságból, mint orvostanhallgató, mint szemlélődő. Találkozunk megrázó esetekkel, és ezeket még nem tudom, hogy fogom földolgozni. Viszont találkozunk nagyon szép dolgokkal, a betegek állapotának javulásával, ami csodálatos.

Szakmailag és emberileg is nehéz lesz, de nagyon támogató a környezet. Eddig, amíg benn voltam, a szakorvosoktól, a rezidensektől és a professzoroktól is sok támogatást és segítséget kaptam. Egyelőre kicsit beláthatatlan számomra mindez, de hogy jó helyen vagyok, azt jó tudni.

Herbály Jánosné