„Mindig is az emberekkel szerettem foglalkozni” – „Martfű Városért” Kécskeiné Vad Ibolyával

S bár életében nyugdíjazásával most új szakasz kezdődik, azt mondja, nem készül visszavonulni, sőt sok terve, ötlete és vágya vár még megvalósításra. Ezekről is örömmel mesélt, de sok más történetet, gondolatot is megosztott velünk, amikor interjúra hívtuk az augusztusban átvett, érdemeit méltató rangos kitüntetés, a Martfű Városért Díj kapcsán.

– „Én nagyon hagyománytisztelő ember vagyok. Azt, hogy az önkormányzat évtizedekkel ezelőtt megteremtette a lehetőségét, hogy jutalmazza a városban kiemelkedő munkát végző lakosokat – legyen ez közszolgálat, egészségügy, pedagógiai terület, közművelődés – nagyon üdvözöltem, s most felemelő érzés, hogy ebben a sorban én is benne vagyok. A környezet, a Szent István szobor, az ünnepség, összességében nagyon megható volt. Kívánom, hogy maradjon ez a hagyomány, és a munkatársaim, akik hasonló aktivitással dolgoznak, ők is megérezhessék ezt a nagyon szép élményt, amit én akkor, azon a napon.

Olyan érdekes ez az egybeesés, ez a nagyon szép elismerés és az a pillanat, hogy hamarosan nyugdíjba vonulok. Ezt a tanévet már nem kezdtem, és ez az élmény összemosódott bennem, hogy most miért is van ez a kitüntetés. Kizárólag az iskolai munka, a városban végzett plusz tevékenység vagy az önkéntes munka miatt? De aztán rájöttem, hogy egy ember életében nem lehet ezt szétválasztani. Nagyon köszönöm, hogy ezt észrevették a körülöttem élők, az iskolavezetés és a városvezetés is.

Nem vagyok a számok embere, de most muszáj voltam megállni a kitüntetés kapcsán, hiszen nagyon szép kerek számok vannak az életemben, amiről szívesen beszélek.

1969-ben léptem be először az iskola kapuján diákként. Ennek jövő évben már 50 éve lesz. Ez egybeesik az iskola fennállásának 75. évfordulójával. Tiszteletreméltó, hogy az intézményünk ugyan szervezetileg átkerült a Szolnoki Szolgáltatási Szakképzési Centrumba, de a múltját nem tagadja meg. Tovább él bennünk ez a múlt, a 75. évfordulóra az iskolavezetés és a tantestület – amely szintén városi kitüntetést vehetett át –, komoly programmal készül. Ebben nagy szerepe van azoknak a munkatársaknak, akik az iskola sikereiért dolgoztak. Az én életemben ez 50 év.

Aztán van 35 év, amit kizárólag a nevelőtanári munkámban töltöttem. 35 évet a kollégiumban kibírni, sokan azt mondják, hogy létezhetetlen. Hát én kibírtam. Ami a munka nehézségét illeti, visszatekintve úgy érzem, elég hosszú volt, és néhány igen gyötrelmes évet tudok magam mögött. Ennek ellenére nem változtatnék, ugyanezt a pályát választanám.  Akinek a családjában nem volt kollégista, annak elmesélem: mi kollégiumi nevelők délután kezdjük a munkát, akkor, amikor a tanár kollégák már befejezik a napot. A szülőpótló szerep, a szociális érzékenység rettentő fontos ilyenkor, erre kiemelt figyelmet kell fordítanunk. Nagyon hátrányos helyzetűek ezek a diákok, és nem csak most az utóbbi években, hanem a 35 évre visszanézve, mindig is nehéz sorsú diákok tanultak nálunk. Külön öröm volt számunkra, ha valaki sikeres volt a tanulmányaiban. Igyekeztünk ehhez mi is hozzájárulni, segítséget nyújtani.

Amire még büszke vagyok, hogy az utóbbi három évben szereztem másoddiplomát, okleveles kollégiumi nevelőtanár lettem. Ahogy a kollégium történetét vizsgálgattam – a szakdolgozatomat is ebből írtam –, így derült ki, hogy ilyen végzettségű kollégiumi nevelőtanár nem volt még eddig az intézmény történetében.

 A számok világához visszatérve, 6 igazgató, akiknek az irányítása alatt dolgoztam az elmúlt 35 évben az iskolában, és 5 kollégiumvezető, 5 féle stílusú vezetéssel. Minden vezetőmtől nagyon sokat tanultam. Volt egy pár év, amikor én magam is kollégiumvezető lehettem. Nem egyszerű vezetőnek lenni, főleg a mai világban. Az is szép tapasztalat volt, hogy ennyi vezető irányításával dolgozhattam.

Azután szintén kerek szám a 44, ennyi esztendőt töltöttem munkában. Nem csak az oktatásban, hanem amióta munkába álltam a Tisza Cipőgyárban. Itt kezdtem dolgozni, így összesen 44 év munkaviszony után hivatalosan december 1-től vonulok nyugdíjba.  Munkával töltött éveimből csak a szépre, jóra tudok emlékezni, gyönyörű eseményekkel, szép barátságokkal, kiváló munkatársakkal.

 Az iskolai munka mellett lehetőséget kaptam a kulturális menedzserképző elvégzésére, ez azért is jött jól, mert ez az irányultság már korábban is bennem volt. Népművelés - pedagógia szakot végezvén mindig is az emberekkel szerettem foglalkozni, szeretek a mai napig is. Ebből egy szelet, 35 év kizárólag a középiskolai korosztály volt.

 Mindig is igényt tartottam arra, hogy a körülöttem élő emberekkel, régi tanítványokkal, régi gyári munkatársakkal is tartsam a kapcsolatot. Innen jött az igény a kultúrára is, a színházlátogatásra. Nagyon szeretem a Vígszínház repertoárját évtizedek óta, persze mellette más színházak előadásait is. Úgy gondoltam, ne egyedül járjak színházba, így sok itt élő, színházat kedvelő jó ismerőst magam köré gyűjtve buszos utakat kezdtem szervezni. Ennek már 8 éve, azóta több száz ember az, akivel együtt utaztunk a színházi élményekért.

 Aki a médiás múltamat ismeri, talán emlékszik az „Otthonról haza” sorozatra, amiben szintén az emberi sorsokat állítottam középpontba. Elsősorban az én korosztályomat, akiket ismertem vagy elszármaztak Martfűről. Ezzel a címmel a helyi újságban is közzétettem cikkeket. Jó érzéssel gondolok vissza arra is, hogy képviselő-testületi tag lehettem a városban. 2002-2006 között ez a vállalásom arra az igényre jött, hogy tudtam, a környezetem megbízik bennem, és szeretnék, ha képviselném érdekeiket a városban.

2001-ben az általános iskolai kötélugró szakkör sikerrel pályázott kínai kiutazásra a Panda Nemzetközi Gyermek Alapítvány szervezésében. Megtetszett a cél, miszerint a kínai és magyar gyerekek kölcsönös kulturális fellépése, barátkozása, az országok megismerése, csereutazás a kínai alapítvánnyal adja fő tevékenységüket. Tudtuk azt, hogy Martfűn sok tehetséges kisdiák dolgozik különféle művészeti csoportban, és célunk volt, hogy minél több fiatalt eljuttassunk sikeres pályázattal Kínába, nyissanak ablakot a nagyvilágra, vigyék a kisvárosunk hírét. Vezetésemmel megalakítottuk 2004-ben a Panda helyi szervezetét önkéntes pedagógusokkal, szülőkkel, pártoló tagokkal, és nagyon mozgalmas évek következtek. Nemzetközi gyermek kulturális fesztiválok hazánkban és külföldön, rajzpályázatok, tárgyi kiállítások, ki mit tudok, a kínai nagykövetség vezetőinek és gyermekdelegációk látogatása, szponzorok felkeresése, mind-mind nagyon szép emlék.  Magam is eljutottam kísérőként Pekingbe és Sanghajba az alapítvány képviselőjeként, és ezzel álmaim teljesültek.

Most kezdődik egy új korszak, egy újratervezés az életemben. Bár kicsit lazább életformában, de természetesen ugyanazt folytatom, csak nem úgy, hogy délután rohanok a munkahelyemre, éjszakázok, és a sok emberi sorsot, a diákok munkáját és az életét próbálom segíteni, irányítani. Ez sem fog egyik napról a másikra elmaradni, mert visszavárnak még a gyerekek. Érdekel is, hogy szépen befejezzék az iskolát, akikkel elkezdtem a mentori tevékenységet például a középiskola kollégiumában.

Tervezem, hogy továbbra is járok vízi tornára, és igyekszem vigyázni az egészségemre is.  Még több könyvtári rendezvényt látogatok, és régen dédelgetett vágyam, hogy észt nyelvet tanuljak. Van még egy másik, ami eddig kimaradt, a grafológia.  Talán erre is sort tudok keríteni az elkövetkezendő időszakban.

Úgy gondolom és így is élek, hogy az embereket olyannak kell elfogadni, amilyenek. A diákoknak is mindig ezt mondom. Ezt a kamasz korosztályt elfogadni 35 évig tényleg nagyon nehéz és embert próbáló volt nevelő tanárként is. Mégis, az összes nehézség ellenére, úgy kell őket elfogadni, amilyenek. Próbálok mindig a mélyére nézni, hogy miért olyan az a gyerek, miért olyan haszontalan, miért olyan udvariatlan netán, és igyekszem személyes jó példát mutatni.

A diákokon túl természetesen Martfű és az itt élők sorsa is fontos nekem, szeretem ezt a kisvárost, nekem a mindent jelenti, ahova jó hazajönni. Éppen ezért érzem úgy, hogy a „Martfű Városért” kitüntetés értékét az is emeli, hogy az ember egy olyan környezetben kapja, ahol a leginkább ismerik, és azoktól, akik leginkább ismerik. A kitüntetések és a jutalmazások lélektana alapján magam is tudom, hogy ez a nagyon szép elismerés még jobb munkára ösztönzi az embert. Ezzel én is így vagyok, biztosan nem fogok hátradőlni otthon a fotelben és nyugtázni, hogy mindent megtettem, és itt a vége, fuss el véle. Ellenkezőleg, a megnövekedett szabadidőmben még több aktivitást szeretnék majd mutatni.

S amit a díjátadás pillanataiban, ott a gyönyörű ünnepen nem tudtam elmondani: ezt a kitüntetést nem kaphattam volna meg, ha nincs olyan csodálatos családi hátterem, akik mindenben támogattak. Elősegítették, hogy a kollégium rendhagyó munkabeosztásában helytállhassak az akkor még kicsi lányaim nevelése mellett, hogy a szabadidőmben csoportokkal színházba járhassak, hogy a képviselő-testület tagja lehettem évekig a családom és a lakosság bizalmából, hogy Kínába utazhattam, vihettem a martfűi tehetséges tanulókat, hogy erősíthettem a testvérvárosi kapcsolatot. És megannyi esemény, iskolai, kollégiumi történet, ami nélkülük nem valósulhatott volna meg. Fiatalon elhunyt férjem aktív városi közéleti tevékenységével méltán részese az elismerésnek. A már felnőtt lányaimnak, két tündéri kis unokámnak, a nagymamáknak is nagyon köszönöm, hogy ott állhattam a kitüntetettek között”.

Magyar Mária