Az alkotó évek óta Cserkeszőlőben él, de sohasem szakadt meg Martfűvel való kapcsolata. Olaszországban családot alapító lánya, Tóth Ildikó úgy mesélt édesanyjáról, ahogy csak ő ismerheti.
- A lépcsőházba belépve már tudtam, hogy anya éppen fest, hígító és olajfesték szaga terjengett. Ült a kisszéken a lépcsőfordulóban, előtte egy farostlemez, befőttes üvegben vagy díszes korsóban tavaszi virágcsokor. Együtt szedtük a búzatáblák szélén, segítettem neki gyűjteni és „festeni” is. Néztem, hogyan szálldos az ecsete, hogyan ragyognak a fények, világítanak a színek. A cserkei udvaron nyáron újra látom festeni: lovakat, tanyákat, virágos mezőket az Utolsó vacsorát, csokrokat.”
Maga is napraforgó, felfelé tekintget, a fény felé néz, olyasmit lát, lát meg, amit én észre sem vennék, meglátni tanít egy életen át.
1941-ben született Szelevény mellett egy tanyán, 47-től tanyasi iskolába, összevont osztályba járt három évig a Haleszba, majd Szelevényre 4., 5.-be, 6.-tól a cserkei külterületi iskolába. 1955-től Budapestre került gimnáziumba, másodiktól átvették a kisképzőbe intarziakészítő szakra a Török Pál utcába, fafaragókkal és kőszobrászokkal egy osztályba. 1956. november 4.-én volt tizenhat éves. Hajnalban a Ménesi utcában a bevonuló ruszki tankok dübörgésére ébredt... Előtte napokig újságot árult a Kálvin téren, a Magyar Világot.
Amikor végzett, a brüsszeli világkiállításra készített intarzia berakásos bútorokat a mesterével a magyar pavilonba, ezután került Martfűre. Kezdetben a cipőgyárba, a kör mellé. Munka mellett végzett el több iskolát, rajzszakot, pedagógiát.
Varga Ilona szűkebb hazája a Körös-Tisza vidék, de sok országot bejárt. Tanyasi emberek, parasztok, kemény munkában megnyomorodottak sorsa sűrűsödött össze egy-egy rajzban. Élményt gyűjtött a szántóföldeken, vagy éppen a tengerparton. Sokak sorsára, találkozásuk pillanatára máig emlékszik.
Vietnámi és algíriai tanítványairól a megnyitón is mesélt, hogy prózában, hol dalban. Vele utazhattunk különös, elmélyült, mégis élénk világába.
Örömmel fogadta a megnyitón fellépő Székács Anna szereplését, aki erdélyi viseletben erdélyi népdalokat énekelt, hiszen szívének kedves tájat idézett meg az énekhang.
Varga Ilona a kiállítás szervezésekor azt a címet adta volna a tárlatnak, hogy Utam végén, hazám földjén. Mi mégis úgy gondoljuk, abban bízunk, sok-sok lépése, ecsetvonása hagy még lenyomatot az utókor számára.
Kengyel Éva