„Nyitva előttetek a kapu, szabad az út. Ti döntitek el, merre tovább”

Az iskolától ebben a tanévben két osztály búcsúzott, az első technikumi osztály, és valószínűleg az utolsó cipőkészítő szakképzős osztály is egyben.

– Néhány hét múlva nem csak egy papírral a kézben léptek ki innen, hanem komoly alapokkal. Informatikusaink megtanulták, hogyan lehet a bitek között rendet tenni, ügyviteles diákjaink pedig már most tudják, hogyan kell átlátni egy cég működését – és hogyan lehet túlélni napi 8 órát Excel-táblák között, emberi hangon kommunikálva. Osztályfőnökük, Trencsényi Tamás őszinte szeretettel egyengette útjukat az elmúlt öt év során.

A szakképzős osztály pedig másfajta kihívásokkal indult. Az első tanévetekben az iskola kétharmada le volt zárva takarékossági okokból. Ennek is megvolt a hangulata: Berni néni fejlesztő szobájába berendezett „igazgatóiba” gond nélkül be lehetett kukkantani, köszönni. A székekre párna került, nem szóltak a tanárok, ha kabátban ültetek órán, és a szünetben Szabófi Icu néni forró teát is adott, ha kértetek. A szakképzős osztályban a cipőkészítők mellett a kereskedelmi értékesítők tanultak. Ez az osztály már a duális képzés során, élesben tanulhatta a szakmát. Kereskedőink a környező boltokban töltötték gyakorlatukat és már diákéveik alatt is valódi emberekkel dolgoztak, valódi polcok között, valódi vevők kérdéseivel, s ti mindig álltátok a sarat. Mosolyogva, segítőkészen – vagy legalább annyira mosolyogva, amennyire hétfő reggel hétkor egy diák képes, amikor meglátja az igazgatóját a Sparban.

Nem feledkezhetünk meg cipőkészítő tanulóinkról sem – egy darabig az utolsókról, akik ezt a gyönyörű, kézműves szakmát nálunk tanulták. Ti vagytok azok, akik még tudják, hogy mit jelent, amikor a „munka keze nyoma” valami valódit teremt. A cipő, amit ti készítetek nem csak használati tárgy, hanem egy történet, ami lépésről lépésre épül, minőség, amellyel bátran léphetünk az előttünk álló ismeretlen útra. Ezt az osztályt Fajkáné Szollár Mónika osztályfőnök anyáskodó gondoskodással terelgette a felnőtté válás útján – fogalmazott az igazgató.

Az ünnepségen hagyományosan átadták a – Rágyanszky István alpolgármester, a Dami volt igazgatója által alapított – Arany-Tóth László-díjat, annak a végzős diáknak, akinek tanulmányi eredménye és közösségi munkája is kiemelkedő volt az itt töltött évei során. Idén ebben az elismerésben Bózsó Richárd részesült.

– Bózsó Richárd 2020 óta a Szolnoki SZC Damjanich János Szakképző Iskola és Kollégium tanulója. A 9. és 10. évfolyamot informatika ágazaton, technikumi osztályban végezte. A 10. év végéhez közeledve egyre bizonyosabbá vált benne az elhatározás, hogy nem folytatja a megkezdett ágazaton a tanulmányait, mert az informatika, a programozás nem az ő világa. Valami mást, valami kézzelfogható szakmát képzelt el magának, de az iskolához továbbra is ragaszkodott, nem szeretett volna intézményt váltani. 2022-ben szakképző évfolyamon folytatta tanulmányait, a bőrtermékkészítő szakmát, ezen belül a cipőkészítő szakirányt választotta, hiszen a családban is volt egy, a szakma iránt elhivatott nagyszülő, akinek a munkássága nagyban befolyásolta Ricsi szakmaválasztását. Tanárai és oktatói ekkor már látták, hogy ez az ő útja, és ő maga is azt érezte, hogy megtalálta a helyét, a megfelelő szakmát. Szorgalma, hozzáállása dicséretes volt, és lelkesedése a képzés végéig kitartott – hallhattuk a róla fogalmazott méltatást.

A ballagók nevében Barabás Bence végzős technikumi tanuló köszönt el az iskolától, tanáraiktól, diáktársaiktól.

– Eljött ez a nap is. Egy nap, amit annyiszor elképzeltünk, és mégis, most, hogy itt van, nehezen találjuk a szavakat. Ünneplőben állunk, virágokkal, meghatottsággal, és egy halom emlékkel, amit most viszünk magunkkal tovább. Egy iskola nemcsak az ismeretek színtere. Ez volt az a hely, ahol formálódtunk, fejlődtünk, próbáltuk megtalálni a helyünket, és ahol életre szóló barátságok születtek. Olykor hibáztunk, eltévedtünk, de minden lépéssel tanultunk. És ez a tanulás messze túlmutat a tankönyveken. Az önök türelme, kitartása, és sokszor határtalan empátiája segített minket abban, hogy ma itt állhassunk. Volt, hogy kérdőn néztek ránk, máskor mosolyogva vagy éppen fejcsóválva, de mindig ott voltak mögöttünk. Önök példája megmutatta, mit jelent igazán hinni valakiben, és mit jelent a valódi elhivatottság. Köszönjük a sok beszélgetést, tanácsot, és azt is, amikor szigorral, de szeretettel terelgettetek minket! Mennyi minden fért bele ebbe a pár évbe… Talán sosem nevettünk annyit, mint ebben az időszakban. Voltak napok, amikor úgy éreztük, megáll az idő a padban ülve – máskor pedig szinte repült. Voltak közös élmények, amik örökké velünk maradnak:várva várt osztálykirándulások, farsangi bulik, hosszas dami túrák, fantasztikus diák/sport napok, izgalmas szakmai versenyek, felejthetetlen tanórák (és persze felejteni vágyott dolgozatok), és apró mindennapi jelenetek, amik most valahogy különös jelentőséget kapnak. Most, hogy búcsút intünk, külön utakon indulunk tovább. Lesz, aki egyetemre megy, más dolgozni kezd, vannak, akik külföldre tartanak, és olyanok is akik tobább tanulnak. De mindannyiunkat összekötnek ezek az évek, ezek a falak, ez a közösség. Ez a hely az otthonunk volt, és bizonyos értelemben mindig az is marad – mondta Bence.

Szívből gratulálunk minden ballagó diáknak ehhez a különleges mérföldkőhöz, és sok erőt, kitartást, sikert kívánunk az érettségi előtt állóknak a megmérettetéshez!

Polák Boglárka