Hol van az a hely, mely magához ölel,/ Soha el nem enged, majd emlékeivel…

Martfű története egy Balaton mellett élő író szemével? Ezt és ennél sokkal többet is ígér Czifra György Péter Féliglebbencs című írása.



Pálinkáspoharakba loccsanó ízek, sokat mondó csendek, lassú majd egyre gyorsabb iramú elbeszélések a bogrács mellett a személyes történelemről… Három szereplő: az író, a zenész és a tanár szemszögéből…

Férfilélek, férfi filozófia is átitatja a történetet, amit azonban nem csak férfiaknak ajánlok, hiszen minden sora egy korszak lenyomata is. Az író most leporolta az átélteket, hallottakat, és a gondolatok puffannak, csattognak, de talán meg is tisztulnak, ahogyan az emeletes házak közötti porolón a szőnyegek.

Megtudhatjuk, milyen kihívásokkal, nehézségekkel kellett szembenéznie egy elsőgenerációs értelmiségnek. A tanárnak, aki a katedra helyett olyan paraszti életmódra vágyott, amilyen az apjáé volt, de már nem lehetett.

A zenésznek, aki a civil életben korábban rendőrkapitány volt, infarktusa után „váratlan mozdulattal szögre akasztotta rendőrkapitányi hivatását, zárt világából esendő emberként sétált ki az emberek közé.”

Az írónak, akiben „két környező és egy távolabbi nemzet vére is csordogált”, a jelen és a személyes sorsát is formáló családi múlt között egyensúlyoz térben és időben. Második emeleti lakásának bejárati ajtajára „Nagy-Magyarország fából faragott térképe volt felcsavarozva, beleégetve mind a hatvannégy vármegye határa, és mindezt ő égette bele egy lengyelpiaci szerszámmal…”

A mesélés végére a bográcsban megfő az étel, ami félig a klasszikus öreglebbencs, de félúton mégis valami más: zöldséges, leveses valami. Mint az emberi sors: indul valaminek, aztán félúton valami derékba töri, vagy felemeli.

Hogy hogyan került a Féliglebbencs szerzője kapcsolatba Martfűvel? A szálak Jászberényben fonódtak össze először, ahol Czifra György Péter és az írásának egyik szereplője, a „Zenész”, a martfűi Lukács István találkoztak egymással.

Az íróról:

„Legyen egy szakma a kezedben, azután már bármi lehetsz” – vallja Czifra György Péter is, aki építész szeretett volna lenni, de aztán a jogi egyetemen tanult tovább és 68 éves koráig ügyvédként dolgozott, ma pedig ír.

„Több írásművem nyert vagy kapott elismerést kisebb pályázatokon, legelőször huszonnyolc éves koromban, aztán húsz évig egy betűt sem írtam - dolgoztam. Ötvenéves korom után kezdtem el újból novellákat és regényeket írni, egyértelműen a szépirodalom területén.”

Czifra György Péter Féliglebbencs c. írását annak martfűi vonatkozású részletével ajánlottuk a Martfű Magazin olvasóinak figyelmükbe. A teljes novella itt olvasható.

Kengyel Éva

Czifra György Péter:

Féliglebbencs

De ez az író, aki nem is volt igazi író, nem csak a tüzet szerette, hanem főzni is szeretett rajta. Persze szabadtűzön főzni, nézni, ahogy égi mannaként szállong a pernye, bele a készülőbe. A tüzet igazgatni kell, kotorni, a fahasábokat glédázni, hogy a hő körbejárja a bogrács alját, kárba se menjen, ne is zubogjon. Munka van a hőfokszabályozással, nem is kevés. De ha minden rendben, ha rátekint a felszínre és apró forráspontokat lát pozsogni a vékony zsírréteg tetején, gyönyörködik abban, ahogy a kószán visszahulló pernye elmerül a mocorgó lében. Kell bele. Ez különbözteti meg a szabadtűzi étel szilaj ízét minden művitől. Persze, mindent csak mértékkel, de azt a természet tudja.

És ahogy a júniusi nyártól védve, kirojtosodott gatyában álldogált gondolataiba dermedve a terebélyes Kálmán-körte árnyékában, az elhatalmasodó hőguta hatására merült fel benne váratlan, hogy ezen a mai napon főzni kéne valami emberellenest. Valami brutális étket, ami már a főzés szertartásával is képes felemelni ezt a nyomorultnak induló napját a poros földről.  Na. Azért ez nem egyszerű …, a hőség mellé a tűz is.  Meg hogy egyáltalán, mit?

Zöldséglevest, azt aztán nem. Hétfőtől péntekig azt esznek: lestyánnal, csirkemellel, vagy anélkül, tejszínesen, tésztával, csurgatott nokedlival, és megint anélkül, vagy azzal, sőt, rozéval felöntve, vagy gazpacsósan és ki tudja még hogy, de hát öt nap az öt nap, a zöldség meg zöldség… Esetleg még gyümölcslevest is… De ezzel be is telt a csupa egészség heti leltára.

Így, a nyáridőnek ebben az órájában tört rá az íróra az esdeklő vágy szolid gyermeke, akit nem pontosan Érosznak hívtak, hogy ma valami szilárdabb kéne. Valami sűrűbb, kicsit kenőcsösebb, talán összetettebb textúrájú matéria, amiben felszínre törhet végre az a magasabb szintű gasztronómiai fellengzősség, amit rendszerint férfiak valósítanak meg és visznek tökélyre, szinte kihívásaként annak a négy korsó sörnek, amit közben és azután, mintegy elismerésként majd magába zúdíthat. Esetleg ötöt. A többiről szó se essék!

De hát mit? Pörköltet nem. Az mindig bilagittal végződik, és még így is feltörhet a zsír a hagymával együtt a gégébe, csavarodhatnak tőle a belek, böfögtet kegyetlen. Legfeljebb pálinkával, de nyár van. Úgyhogy abból a cigánymeggy-pálinkából is legislegfeljebb csak egyet. Kedvcsinálónak. Az aratók is megitták. De meg ám, nyár közepén, kinn a napon! Napjában háromszor is…

Elszántan kereste a még elfogadható kompromisszumot, ami azon egyensúlyozott, hogy hol van a gezemiceleves és a pörkölt közötti félút, amikor hirtelen megérezte, hogy a megoldás közelébe jutott. Elkezdte leltárba szedni, mit talál meg a kertjében, mert ingatag lelke ismét új meggyőződésre jutott: - mégiscsak, milyen jó, hogy van ez a rohadt kert, - és hogy mi lenne hozzávaló a hűtőben, amikor nyári lengeségében, mint egy öblösebb szellő, járatos kávés poharát két tenyerében szorongatva lecsapott rá a reggeli kantusában ásítozó Sára.

- Mire készül az én drága jó emberem? Mi férfigond nyomasztja az ő roskadozó lelkét? - lehelte ki egyetlen ásítással, és menetből foglalta el férje kerti székét, - talán valamit épp feltalálni készül…?

Amikor puszta létét az irónia eszközével közelítették, könnyen fonalat veszített az író, így hát az ég felé feszített mutatóujjal fordult szembe ülőhelyét megszálló asszonyával.

- Sárám! Isten a férfiút saját képmására teremtette, és a féfiúéra a nőt. Pont!

- Csak majdnem Géza, csak majdnem… - nyújtózott egy rövidet az asszony, - valamit azért ügyesen lehagyott róla. De hát - szakadt fel belőle a megértés mély sóhaja, - öreg volt már és feledékenyen,… De, véletlenül is lehet jót alkotni…

- Feledékenység…? Férfierényről beszélsz némber, a megbocsátás ősforrásáról.

Az asszony tapasztalt szemeit semmi nem kerülte el, ébredő tekintetével végigmérte a fa alatt povedáló emberét.

- Gyanús vagy te nekem Géza, nagyon gyanús… Mit találtál ki már megint ?

A férfi kerekedő szeme sem térítette le a megérzés útjáról.

- De, de, de… Te valamiben töröd a fejed. Szemében fény gyulladt, és az asszonyi megérzés radarja véletlenszerűen a fával tömött szalonnasütő felé vitte tekintetét.

- Ahha… Így.  És mi a projekt?

- Tudnád ezt a kérdést archaikusabban…?

Sára higgadtan végignézett emberén, és újra feltette: - Miben ármánykodol Szent Péter neve napján, ó Gézám?  

- Hogy van-é idehaza tördelt tészta? Jóisten pimasz leánya…

- Két csomag.

- És az a faszán füstölt Miklós-féle kolbász?

- Abból…? Jó kiló. És szalonna is…

Az író kívül-belül felragyogott, most már tudta, olyat fog főzni, amilyet ember még nem főzött és nem is evett. Agyával, mint az ilyenféle emberek, már látta a végeredményt: lebbencsnovella, a la Géza. De ehhez már társtettesek is kellenek. Mesélős, rusztikus emberek, akikkel körbe lehet ülni a szent tüzet. Elővette telefonját és telefonált. Fél óra múlva együtt voltak.

A zenész, szeretett jókat enni, akár mértéken felül is. Már a hátsókert kapujában nyújtogatta nyakát, és amikor a répahasábok mellett a petrezselymet is meglátta, elhagyta a kedve. Csak nem zöldséglevesre hívtál Géza?

- Lebbencs készül, ember! Lebbencs… Jó vastag tördelt tészta, hagyma, krumpli, szalonna, őrölt paprika, só…

Eddig klasszikus, mondta az író, amikor már három férfi ülte körbe a tüzet. Aztán megemelte a törlőt: füstölt kolbász ötven deka, sárgarépa, kevés gyökér, és a végén egy jó csokor zellerzöldje!

- Lebbencsbe? - kerekedett el a történelemtanár örökké csodálkozó szeme, és megismételte a kérdést. De az író, aki ekkor már saját útját járta, csak annyit mondott: - igen, szentségtörés, igen, lebbencsbe, de félúton letérünk a te lebbencsedről és áttérünk az én lebbencsemre.

A második pohár pálinka után aztán szűrőkanállal kiemelte a tepertőket a bogrács közepéről, a füstillatú zsírba süllyesztett két csomag vastagra nyújtott lebbencstésztát, közé szórta a kolbászt, csak később a hagymát, hogy meg ne égjen. A felgőzölő illatfelhő sört kívánt, az író söröket bontott.

A szisszenésekkel egyszerre csapott le rájuk a hetedik nap békéje, mert az író, akárcsak az a nagy cseh, ezen a helyen a kerskói erdőbe képzelte magát, és ez az erdőszéli csend is hozzájárult ahhoz a nosztalgikus nyugalomhoz, amitől a történelemtanár halk, hétvégi monológba kezdett.

Régen vasárnap reggel nyolckor szólalhattak meg az állványok tövében a porolófák. Addig nem lehetett. De akkor aztán megszólaltak, és délig azon a három porolón úgy csattogtak a szőnyegek, mintha a társasházak közös udvarán csata dúlt volna. Bekötött fejű férfiak, mint a háborús sebesültek, és a szanitécek forgataga hozták és vitték az emeletekről le és fel a nehéz szöveteket, elszántan püfölték, mindig szembe oldalról, hogy el ne találják egymást a porolóhusánggal. Ez tartott egész álló délelőtt. Amikor aztán a nándorfehérvári diadal emlékére ismét felzúgott a déli harangszó, egy csapásra elnémult a lakótelep, egyetlen pillanat alatt még a visszhang is elhalt, mert Terjékiné, a mi Szent Veronikánk, a mi házmesterünk jó előre kiállt földszinti teraszára, hogy már senki, de senki ne eshessen harangszó után a szőnyegporolás kisértésébe. És azután már a Kossuth rádió hírei borították el az étert a két ház között, és a felcsendülő magyarnóták, a húslevesek és a kirántott húsok feldúsult illata keltette fel a falakon belüli privát szabadság kellemes érzését… Ami olyan kicsi szabadság volt, de olyan kicsi… és hogy annak a kicsinek is mennyire lehetett örülni… Mondta a történelemtanár gyógyítatlan nosztalgiával és még több iróniával.

Sára asszony rozés pohárral kezében ki nem hagyta az asszonykórus által meghelyeselt poént, hogy bizony, bizony, aki a kicsit nem becsüli, az méltatlanná válik a nagyobbra, és így, versenyt visítva évődtek a férfiakkal, míg a pozsgó bográcsban hízott a tészta, azt a sikamlós zseléjét eregette a lébe, hogy a vége felé majd szaftsűrűségűre töményedjen.

És a két férfi szó nélkül hallgatta a lakótelepi embert, akinek a ráomlott csendről ez jutott eszébe.

Időről időre más zajok vannak a világban - folytatta a tanár. Minden kornak megvan a maga zaja. Ma például porszívók zúgnak fel, már jóval nyolc előtt, és mintha a lakótelep minden lakásában disznóölést rendeznének a tulajdonosok, úgy visítanak azok a gépek, sivalkodásuk elnyomja még a déli harangszót is, mert ez a Terjékiné, ha élne is, már hiába állna ki a földszinti teraszára… Úgyhogy, hiába arattunk mi akkora diadalt ott Nándorfehérváron, a porszívók zaja megveri mind a két sereget. És ma már tudjuk, hogy a csendnek is megvannak az eltérő belső hangjai az elnyugodott dobhártyán, és ezek a jámbor csendek képesek eltérő érzéseket okozni az agy rostjain. Úgyhogy, azt hiszem, valódi csendje csak a halálnak van.

Persze, ahogy az író nem volt igazi író, úgy a zenész sem volt valódi zenész, csak amolyan nyugdíjas időtöltésük volt ez nekik, ezzel igyekeztek kihúzódni a zajos világ peremére. Így készültek fel jóelőre saját öröklétükre, ahol aztán majd ezekkel a kedvtelési opusokkal gondolták megváltani magukat a halhatatlanság számára.

De hát valódi halál sincs, szólalt meg az író, aki a harmadik meggypálinka után filozofikus hangulatba került. Egyszerűen csak nem érintkeznek egymással a dimenziók. De itt vannak az én halottaim, akik csak amolyan lakáselhagyók. Ülnek a felhő szélén sorban, akár a nyárvégi fecskék a villanydrótokon, várakozva, kalimpálnak a lábaikkal, és ott van köztük csibészesen bűnbánó mosolyával az én apám, belátva, hogy jól szétpacsálta az életét, és vele a miénket is. Ezt a pacsát nagyon nehéz volt rendbe tenni. Fél élet kellett hozzá. De ott ülnek mellette azok is, akik segítettek nekem, és akiket igazán sajnálok, hogy idő előtt odakerültek, annak a göndör felhőnek a szélére, de így legalább láthatom őket. Mindet, akik időben megfogták a kezem, férfiak és nők, akik elvittek magukkal egy darabig, arra az útra, amelynek végén valahogy eljutottam eddig a kertig… Eddig a csendig, - az én kerskói erdőmig… mondta az író magábanéző tekintettel, aztán ünnepélyes mozdulattal, mintha az emlékezés koszorúját helyezné el az ismeretlen katona sírján, hatalmas zellercsokrot süllyesztett a bográcsba.

Megrögzött ateisták beszélnek így. Ilyen költői képet, hogy felhőn ülő halottak… Sőt, egy egész halotti kar... Á, hát vasárnap délelőtt ez egy rossz vízió. Hol van ebből a feltámadás méltóságának lelki energiája, vetette fel a tanár.

Második emeleten lakott, és bejárati ajtajára Nagy-Magyarország fából faragott térképe volt felcsavarozva, beleégetve mind a hatvannégy vármegye határa, és mindezt ő égette bele egy lengyel-piaci szerszámmal, alá pedig odaégette azt is, hogy „Regnum Marianum.” A Szent Korona világosabbra pácolt faragványa a kukucskáló fölé került. Erre a hovatartozását hirdető együttesre nagyon büszke, ám, szerethető ember volt, és öntagadó trianonista. A tanár egyébként nem élt a transzcendencia bugyrában sem, de, értő emberként a monoteista hitvilág eucharisztikáját is megértette, amennyiben ebben a hitvilágban az egyáltalán megérthető, legvégül azt a Kierkegaardi tételt hivatkozta a kétkedőknek, hogy egy axiómán nincs mit megérteni. A kijelentés erejétől igaz. De, hogy mi tekinthető axiómának, azt mi döntjük el. Viszont, Istenfélése sem volt. Ez a történelemtanár saját élete derekán, apja szétesett és elhanyagolt életére tért át, abból az egyszerű okból, hogy túl sokat látott és olvasott ahhoz, hogy bármiben is higgyen. A kultúrkör, amiben létezett, csak a komfortzónája volt, egyedül és csakis a történelmet tisztelte, mint a tragikus emberi sorsok sablonját. Vele szemben tehetetlenek vagyunk, Isten is csak asszisztál hozzá. Meggyőződéssel jelentette ki, és akik ismerték, tudták, hogy ilyenkor az apjától elvett negyven hold földre és példátlanul kegyetlen elszegényedésükre gondolt, amit két testvérével együtt viselt.

De az író, aki úgy gondolta, hogy a történelmet nem a történelemtanítás, hanem a rétegeket fellapozó irodalom közvetíti, és még évszám sem kell a történtek megértéséhez, rezzenéstelen arccal folytatta, amit elkezdett.

…Mert az én apám, anélkül, hogy hallott volna valaha is Hrabalról, teljesen egyetértett vele a részegségben, csak őt nem „a másnaposság spleenje, nem a másnaposság gyötrődése” és az innen elinduló javulási vágy hajszolta ivásba, és nem is az új emberré válás természetes vágya, hanem úgy, ahogy ez a nagy ember megírta, őt „a részegségnek a felfelé vezető útja, az égnek emelt karok pillanatnyisága” vitte bele. Őt ez a valódi erő nélküli lendület sodorta előre, végül valamennyiünk szakadéka felé, hogy vele zuhanjunk mi is. Így aztán az ő alkoholizmusában nem volt meg a lélek előrejutásának lehetősége. Neki nem a másnaposság kötelező gondolatai és mondatai jutottak eszébe, hanem a sértődöttség bűntudat nélküli töredékszavai, ezért aztán ő nem is tudott valami öngyógyító belátással bocsánatot kérni senkitől. Még magától sem. Ő csak könyörögni tudott, a megsemmisülés előtti utolsó pillanatban, amikor visszakérezkedett a hosszú ittasság előtti státusába, minden tanulság nélkül, hogy aztán mindent elkezdhessen újra. A diadalmas tegnapok után végül kétségbeesett. De a kétségbeesés nem meggyőződés, hanem menekülés, és a menekülésnek nincs útja a jóság felé. Hát ezért látom én az ő bűnbánó mosolyát még mindig csibészesnek.

És ha én látom, az nem jelenti azt, hogy te is látod, nagyeszű… Mert az én halottaim csupán másként élnek, de élnek… És egyáltalán nem akarnak feltámadni. Ide? Fene azt a népnemzeti fejed, amelyik azt hiszi, hogy kiválasztottak vagyunk, hogy a te Nimródodon át vérrokonok vagyunk még a te Jézuskáddal is…

Megfújta a kóstolókanalat, és engesztelésül a történelemtanár méltatlankodó képe elé tartotta, aki csak fanyar mosollyal jutalmazta az elé tárt laza gondolatívet.

A valódi halál talán nem is ez, hanem… a gyermekkori szegénység: a vágyak végső pusztulása. Egyszer majd, ha értékes időd engedi, írd meg egy árkus papíron, milyen az. Örökre átírja a génjeid. Azután már lehet bármid, koldus marad a lelked, egy idő után nem is akarod, hogy megszerezd azt a bármit, nem mersz rá vágyni sem, mert rettegnél elveszíteni. Félnél belezuhanni a gyertyalángba, inkább megmaradsz szépen fejlett világfeletti gondolataid tulajdonánál. Az a tiéd marad, - mondjuk - a tizedik fröccsig, de tudod, hogy a másnap rehabilitál: visszakapod őket és úgy játszogathatsz velük újra, ahogyan csak kevesek. Ezért ne becsüljük le azokat az égnek emelt karokat. Azok arra valók, ha rövid időre is, de a vesztesek újra és újra átélhessék az élet kimondhatatlanul apró győzelmeinek szolid mámorát, és időnként ők is kirohanhassanak a napfogyatkozás szürke fényére. Arra a pár percre. Az nekünk már elég. Én értem őket, és azonos vagyok velük. Mi már csak így tudunk megbocsájtani a világnak, és így tudunk igazán szeretni. Ezért a sorsembereknek nincs szükségük spleenre, ők az elől menekülnek. Még azt is mondom, hogy a magyarok java sorsember, a történelem és a nemzeti lélek gravitációjának áldozatai. Egy soha, semmire sem jutó nép önpusztító elégiája… Ez az egyéni és kollektív történelmünk… csapta össze mondandóját, és mintha csak a tűzre vetette volna mondatait, elismerően adta tovább a meglengetett kóstolókanalat. Meglepően jó. Ilyet még nem is ettem…

A zenész pedig, aki nem volt igazi zenész, aki most csak hallgatta a két évődő férfit, és aki életének sértődésre okot adó szakaszában, a kötelező infarktus után, még mielőtt főbe lőtte volna magát, váratlan mozdulattal szögre akasztotta rendőrkapitányi hivatását, zárt világából esendő emberként sétált ki az emberek közé.

Újratervezés - jelentette ki, és hogy ne őrüljön bele, már másnap nekifogott kopásnak indult civil emlékeiről dalokat írni. Az élet végre felkínálta számára a pozitív esendőség lehetőségét, hamar rájött, hogy aki nem Isten, annak jobb ezt elfogadni, mint nem. És ez a megsértett ember, így, ifjúkora lelki őssejtjeihez visszajutva, lényegében a múltjába menekülve gyógyult. Az évek alatt beszerzett vérző sebek hegedtek, újabb évek alatt gyógyultak, és eljött az idő, amikor a tekintélyek világától végleg szabadulva, megtanult örülni a létnek, és amikor már a Gerébeknek is meg tudott bocsájtani, vett egy vitorlás csónakot a Balatonra, akárcsak az író, aki szintén nem volt igazi író, de akivel most már időnként együtt meneteltek, egyszerre haladtak az öregedés biztonságosnak ígérkező öble felé.

De most, nedves törölközőbe borogatott tarkóval, a körtefa alatti csővázas kerti hintaszék alkalmi vendégeként, halk akkordokkal vezette fel dalát, a szülővárosáról.

Hol van az a hely, mely magához ölel,

   Soha el nem enged, majd emlékeivel…

Csordogált az akkord a szöveg alá, most az író nézte ezt az egy városból való két embert, a nosztalgiába merült tanárt meg a daloló zenészt, akikről megállapította, hogy a történelmi véletlenek folytán úgy vegyültek össze, azon a helyen, mint különböző helyről való búzaszemek a malomkő alatt, és mégis, más kenyér sült belőlük.

Sorsukat egy cseh ember, bizonyos Thomas Bata kezdte írni, még akkor, amikor az a határ, ahol aztán majd ez a két ember születik és felnő, csak üres puszta Tiszaföldvár csücskében. Mert ez a  cseh egyike volt a kaptafánál maradt Batáknak, akik háromszáz éve jobbnál jobb cipők készítésével foglalkoztak a morvaföldi Zlin környékén, és amikor a kiegyezés magyar miniszterelnöke, a dualizmus védelmében tudtára adta Bécsnek, hogy az a cseh-morva nép önálló állami létre (márpedig) képtelen… ezzel a kijelentéssel meg is buktatta a bécsi kormányt, nos akkor, vagy nem sokkal ezután ezek a Bata testvérek a 800 dolláros örökséget nem kártyázták el, hanem megalapították a Shue Bata-t, ott, Zlinben, hogy aztán még ötvenhárom helyen építsenek világhíres cipőgyárakat szerte a világban.

A világ elszántan háborúzott, határok jöttek, határok mentek, de a Baták sorban alapították gyáraikat. Tudták, hogy a háborúhoz kétszerannyi csizma kell, mint ahány ember, és amikor gyáraikkal elértek Magyarországra is, azzal a gyáralapítással, ahogy a tölcsérben örvénylő folyadék, úgy kerültek a kialakuló város butellájába felvidékiek, székelyek, délvidékiek, még csehek és morvák is, és nem volt olyan közép-európai nyelvjárás, ami elő nem fordult a hirtelen felpezsdülő pusztán. A cipőgyár körül pedig megjelent épületeivel a nem itt születettek városa, és a pionírok már nem csak azt akarták, hogy a gyermekeik itt szülessenek, már nem csak élni jöttek ide, hanem már azt kívánták, hogy itt is haljanak meg, mert az isteni jog erejénél fogva, a föld az abba visszatérőké.

Ezért a térség déli végében temetőkertet kerítettek maguknak. Így terelte össze a Baták jótékony szele a különböző irányokból érkező tanárt és a zenészt, és még sok ezer embert. Ez a történelem ereje - mondta volna a tanár, de inkább a zenészt hallgatta, aki végül lehúzott egy lomha A-moll-t aztán egy E-t és hátradőlt. Tekintetével a tanárt célozta, de egyébként, inkább a semmit vizslatta.

Sorsemberség…? Tegyük fel, van ilyen. A Gyergyócsomafalvi lelkész 39’-ben a Csehszlovákoktól visszatárgyalt Érsekújvárra viszi az én tizenhét éves apámat. A kilenc gyerek közül egyet, az ötödiket - vette át a személyes történelem meséjét a zenész. Iparos szeretne lenni, Batához kerül. Ekkor lát először emeletes házakat, gépeket, és hall valami moziról. Mi lehet? Bemegy az épületbe, a folyosó falán plakátokat, fényképeket nézeget. Újból körbejárja, és nem érti, miért járnak az emberek moziba? Csalódottan hazamegy: ez bolondság… A terembe egy tegnap még szlovák ember viszi be két nap múlva, és ekkor megérti… A szakadék széles és mély. Gépmesternek tanul, de minden szombat délben kijön az internátusból és azt a két napot Hlavács gazdasági igazgató házában töltheti. Illetve, kell, hogy töltse…

Ha mindent megtanult fiam, mesternek hívják. Ha modort is tanul, akkor mester úrnak.

És ez a felvidéki ember megtanítja a székely fiút, hogyan kell terített asztalnál egyenes háttal enni, két kézzel kezelni az eszcájgot, használni az angolvécét, és hogy használat után kezet és feneket kell mosni. Először csak nevet a bidén. Öltözködni, kravátlit kötni, gérokkot viselni, kezet fogni, bemutatkozni, társalogni… Egyszóval, mester urat faragott belőle ez a felvilágosult félmagyar Hlavács és felesége, Hanka, aki derekának kiemelésével, elegáns tartással és követhető lassúsággal előzte apám mozdulatait. Tapintatosan, és mindig mosolyogva figyelte őt az asztalnál, és finom hunnyantásokkal figyelmeztette, hogy kövesse azokat a mozdulatokat. Apám azt mondta, izgalmas játék volt. Jóleső, mert figyelni kellett a mozdulat gazdáját, és ebben a mértéktartó játékban napról napra feloldódott a szembesülés rettenetes szégyene, és ez a szégyen, mint egy erős rugó, annak az ormótlan szakadéknak az átugrásához kellett, ami Gyergyót Érsekújvártól elválasztotta. Le kellett győzni azt a mardosó szégyent, mondta, hogy elfogadhassak egy lehetőséget. Aztán amikor apám kék köpenyes mester úr lett a Martfű-pusztai gyárban, és már öt aprócska szerszámmal a zsebben, minden hibát el tudott hárítani, Érsekújváron tanult lányt választott magának, aki úgy tudott mozdulni, olyan formája volt és a gesztusai is olyanok voltak, mint a sokat csodált, gyermeki szerelmével érintett Hankának. És aztán ő lett hármunk anyja. Cseperedtünk, és apánk szavait megértve úgy nőttünk bele az életünkbe, ahogy egymás cipőjébe, és elhittük neki azt is, amit ma már tudunk, hogy az élet egy lehetőség…

Csapó! Ennyi! - vette volna kézbe a beszéd irányítását az író, akiben két környező és egy távolabbi nemzet vére is folydogált egyre erőtlenebbül, fogyó kedéllyel érezte, hogy a bődületes hőség ellenére a tanár testes, mélybodza árnyalatú borban fogja megfürdetni krónikus visszatekintéseit.

Frászt ennyi Géza, ne most sztendapolj, a lényeghez értünk. A történelmi közös nevezőnél vagyunk - nyújtózott poharáért a tanár, aki aztán megint elrévedt meséjében.

Egy generációval előttünk még majdnem mindenki paraszt volt. Itt nem sok iparos rohangászott. Elkatonáztuk, bevagoníroztuk, kitelepítettük, államosítottuk... Feléltük magunkat. Mégis az baszott rá, de rettenetesen, aki csak paraszt akart maradni, mert nem maradhatott. Az lett kelés az állam seggén.

Nem értem…

Dehogynem érted nagyeszű. Az a föld, az a kurva föld… Az lett volna a mi valódi lehetőségünk. Ha lett volna…De hát éppenséggel odalett. Apánkkal együtt, aki olyan gyorsan süllyedt el, mint egy megtorpedózott hajó, és egyik napról a másikra, beállított az udvarunkra a pucérseggű szegénység, aztán már csak a Tisza füzeseinek kövér levegőjéből jutott nekünk bőven. Azt habzsolhattuk. És amikor az uralkodóosztály szövetségesévé váltunk, édesanyám tanult a múltból: elárulva osztályát, parasztasszonyból tűzőnő lett a „bakancs-körön. Azután már mi is úgy élhettünk, mint akkoriban, általában az uralkodók…Volt mit ennünk.

Hová akarsz kilyukadni?

Hát pont ide, hogy az az élet, amiről beszéltek, az valóban egy lehetőség? Mert én nem akartam semmit, se kravátlit, se gérokkot, se tanárnak lenni, én csak paraszt akartam maradni, amilyen apám volt, de nem maradhattam…

És akkor?

Egyetemre mentem…

No bazmeg’…

Semmit sem akartam kevésbé, de nem volt más, a testvéreimnek sem. Hogy ne legyünk érettségizett segédmunkások a földünkön, továbbtanultunk. Ők belehaltak, én még csak fogok. Ők hamarabb észrevették, hogy a nem egzakt tudományokban a tudás, általában csak meggyőződés, a meggyőződés hiánya pedig nemtudás… És mi meggyőződést tanultunk.

Tanárként, évről évre, kilencven középiskolásnak igyekeztem valami hihetőt mondani a világról, amivel még nem hazudok, de az igazat sem mondom el. Olyat, ami sokszor pusztán csak dátum…De a legjobbak - a kilencvenből talán nyolc -, tudták. Földön vonszolt teher, szárny nélküli repülés, harc, és ugyanaz ma is. Az ember minden nap feláldoz magából egy parányi részt, alig észrevehetőt, és lassan, - természetesen későn -, rájön, hogy ez nem az ő útja. Ezzel a lélekkel toporog a világban, legfeljebb lobogó szívű Dankó lehet, de inkább csak a folyóba vesző termeszhíd egyetlen termesze, hogy a többi átérjen. De azt még a gyermeke sem sejtheti, hogy ő valójában ottmaradt rusztikus, kétkedő önképe előtt, az elérhetetlenül egyszerű vágyaival… És úgy néznek rá, mint egy történelmi leletre.

Ilyen az, amikor az ember más helyén él, és mások élnek helyette: megfeleződik a lelke, mindig csak félig az, ami éppen, és csak félig azonos lelkének eltagadott részével… Mint ahogy ez a féliglebbencs, itt a bográcsodban. Az első generációs értelmiség örök tragédiája ez.

Figyelsz még írókám? – ragadta meg a szemben ülő tekintetét, - ez a mi közös nevezőnk. Ha érted…

Az író csak nagyon hosszú hallgatás után, mintha azt várta volna, hogy maga is lehiggadjon, szólalt meg.

Ugyan, Sztív… Értelek, de hát, itt mindenki rápacsált… Ő is - mutatott a zenészre majd magára, - én is. Két eszelős háború után…?  Szinte mindenki. Sokan, sokféleképpen, annyiféleképpen, ahányan éppen voltunk, szétszaggattuk a szívünket valamiért, talán jóhiszeműen, és mint a rózsaszirmokat, úgy szórtuk szét a levegőben, mintha csak krisztusi vércseppek lennének, és hullt, mint az áldás, mert azt hittük, hogy az… Csak mert ahhoz, hogy holnap is élj, hit is kell.  De hát egy frászt, Sztív, hit és valóság nem ismertek egymásra. És akkor jött ez az új világ, amit mi vittünk át a hátunkon a túlsó partra… Jött, új diadalokkal és új tragédiákkal, és jöttek az új hősök és az új dalok, és most már az új szívek cafatjai röpködnek amerre csak nézünk. Mindenütt csak ezek a széttépett szívek - akárcsak a régiek -, és a belső monológok, a pár nélküli párbeszédek, mert itt mindig, minden, ami pusztít, újrakezdődik.  És mi már azt is tudjuk, hogy mekkora átok ez a sok, beteggé sorvadt, egymásra halmozott lélek Sztív… Mekkora temető ez, ahol már az élők is nyugszanak. De mi már mást is tudunk, erre jó az öregség: megtanulod, hogyan lehet anélkül a kitépett szív nélkül élni. Aztán persze, legvégül mi is elengedjük, mert már az esztétikai tapaszok sem tudják a valóságot széppé tenni vagy csak eltakarni. Mögötte ott fehérlik a morál csontváza. Akkor most megkérdjük, hogy minek, és miért? Magunkat is, őket is? Nem várunk rá választ, mi már azt is tudjuk.

Értelek én Sztív. Talán sok ember hamarabb jut el a vágyaihoz, mint megérdemelné, talán sehová sem kéne jutnia, de eljut, és közben elveszti számára értelmét a szép, és akkor demoralizál, és az érdemtelenség kultúrája átmegy a kollektív rombolás őrületébe. Így semmisülnek meg azok a szép ideák, és vesznek el a legszebb társadalmak Sztív… Folyton rálép valaki arra a pusztában lobogó szívre, nehogy bajt okozzon a tűz… De hát Sztív, az embernek még ekkor is, mindennek ellenére élnie kell.

Mondtam én, hogy a saját történelmünk foglyai vagyunk Géza, de te, vén bolond… Te majd megírod a foglyok naplóját. Az elveszett generációét… Sok papírt készíts abba a gépbe és tonered is legyen bőven.

És a tanár gyermeki felszabadultsággal örült, hogy végre megértették. Felfogták az ő legvégső igazságát, amit el akart mondani még. Aztán a zenészhez fordult.

…Akkor, eljössz márciusban?

Hová?

… Martfűre.

Miért mennék?

Ott lesz a temetésem. Elfelejtetted?

És miről fogunk ott beszélgetni?

Az életről… Okos tojás.

Rendben, akkor elmegyek. De ígérd meg, hogy józanul fogsz meghalni.

Meglátjuk…

Fáradt mosolya mögül egy pillanatra előbukkant a tanár hatvan évvel azelőtti óvodás gyermekarca. Hirtelen lobbanás volt ez, és csak egyetlen pillanatig tartott, de a zenész ekkor fogta fel, hogy a meghívás érvényes.

Megint szarakodik a májad?

Segítek neki szarakodni, ne húzzuk sokáig.

Bolond…!

Szürkülő hamuréteg kezdte bevonni az eleven parazsat, a sűrű lé éppen csak potyogott. Újra csönd volt, már nem akartak beszélgetni, eljutottak addig, ahonnan már nem lehet folytatni. Nézték a bográcsot kitöltő hatalmas tésztalevelek között felszívódó sűrű lé vörösen csillogó apró tavacskáit.

Most pedig hagyjuk szépen öregedni… mondta alig hallhatóan, szinte súgva az író, aki nem is volt igazi író, és aztán időtlen időkig bámulták a fák mélyén ernyedő parázs halványuló játékát.

2021-12-17 14:07