A Martfűn feltárt nyolc temetkezés részletes szakmai elemzése
Martfű város Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Szolnoki járásában fekszik, az Alföld középső régiójában. A vármegye legkisebb közigazgatási területű városa, ám ez kicsit sem vesz el értékéből, hiszen – a régészeti feltárások tükrében – tudjuk, több ezer éves múltra tekint vissza a kis település. Martfű határában járunk, ahol a közeli ipari parkhoz vezető kiszolgáló út épül.
A beruházás kapcsán érkeztek ki a területre a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársai. Kiemelten fontos, hogy régészeti megfigyelés mellett zajlottak a munkálatok, hiszen a terület geomorfológiai szempontból kiemelt, ugyanis az egykori Tisza meder mellett húzódó, az ártérből kiemelkedő magasparton fekszik, tehát egy potenciális megtelepedés helyszíne.
Sajnálatos módon a területen található régészeti lelőhely már korábban bolygatásnak lett kitéve. Egyfelől a 2. és 3. katonai felmérés térképén látszik, hogy Kövér Károly egykori tanyája állt itt. Illetve ezen felül, ahogy a lehumuszolt felszínen tisztán látszott, több modern közműárok szabdalta a helyszínt. A területet ért bolygatások ellenére nem pusztult el teljesen a lelőhely, és szerencsés módon, több, tudományos szempontból jelentős régészeti lelet látott napvilágot.
A több korszakos, összetett rétegsorral rendelkező lelőhely zömében az emberiség múltjának legkorábbi, írásbeliség elterjedése előtti időszakát, azaz az őskort őrzi. E korszakról nincsenek írott forrásaink, így a régészet az egyetlen tudományág, amely képes kézzelfogható bizonyítékokat szolgáltatni az egykori közösségek életéről, szokásairól és kultúrájáról. E mellett a vaskor korai szakasza, valamint a szarmaták is képviseltetik magukat.
Neolitikum: (Kr. e. 6000–4500)
Az emberiség múltjának hajnalán, a neolitikum, azaz az újkőkor elején új népességcsoport áramlott be a Kárpát-medencébe a Balkán felől. Ez mérföldkő volt a múltunk kanyargó ösvényén, ugyanis ezek a népcsoportok magukkal hozták a növénytermesztés és az állattartás gyakorlatát. Dr. Raczky Pál szavaival élve: „A korábbi halászó-vadászó-gyűjtögető életmódhoz képest az élelemtermelés magasabb hatékonysága talán azzal jellemezhető a legvilágosabban, hogy ugyanazon terület népességeltartó kapacitása közel százszorosára növekedett.” A földművelés és állattartás gyakorlata viszonylag hamar bevett szokássá válik és a neolitikum középső szakaszára a megélhetés alapja lesz. A korai kísérletezést követően a helyi környezeti viszonyokat szem előtt tartva a kiskérődzők tartását felváltja az itteni viszonyokat jobban kedvelő szarvasmarha és sertés.
A martfűi lelőhelyen feltárt nagyméretű, vastagfalú gabonatároló hombár az élelemtermelés és tárolás kiváló bizonyítéka. Az in situ, azaz eredeti helyzetében feltárt edényre egy egykori agyagnyerő gödörbe bedobva és a földsúlya alatt összeroppanva találtunk rá. Annak ellenére, hogy ez az edény nem asztali használatra készült a külseje gazdagon díszített. A kihasasodó hombár oldalfalán dupla „U” alakú bekarcolt vonalak, illetve a nyakrészen végig futó plasztikus bordák figyelhetőek meg, melyek impozáns külsőt kölcsönöznek az edénynek.
E mellett a lelőhely jelentőségét emeli a ládaszámra előkerült további, bütyök díszes, köröm- és ujjbenyomkodásos díszű kerámia töredékek. Ám a felpolírozott felszínű, vonaldíszes, vörös festékkel díszített, izgalmas vizuális élményt nyújtó edénytöredékek a középső neolitikum késői szakaszára datálják a lelőhelyet. Ekkor az alföldi vonaldíszes kerámia egységes kultúrája eltérő hagyományokra építő csoportokra bomlik szét. A martfűi lelőhelyen az ún. szakálháti csoport lenyomatát látjuk, ami a későbbi centrális, többrétegű települések előfutára.
A halál rejtélye valószínűleg a neolitikus emberek számára is felfoghatatlan és misztikus tapasztalat volt. Azonban hiba volna azt feltételezni, hogy nem voltak elképzeléseik az elmúlásról. Ezek az elképzelések rítusokban öltöttek testet, ámde nem egyéni, hanem közösségi hiedelmek kifejeződései voltak. Így különösen érdekes egy magányos, neolitikumra keltezhető sír, ami egy felhúzott lábú, oldalra fektetett, ún. zsugorított temetkezés. A dél-északi tájolású, a település határán belül elhelyezett sír ugyan melléklet nélküli volt, ám koponyáján élénk festés volt megfigyelhető. A tüzes színt vörösokker nevű földfestékkel érték el.
Vaskor: (Kr. e. 900. – Krisztus születése)
A régészeti lelőhely másik fontos korszaka a kora vaskorra keltezhető Vekerzug-kultúra. 2024-ben már egy optikai kábel fektetésekor került elő innen egy zsugorított helyzetben eltemetett csontvázas temetkezés. Az elhunyt mellé egy speciális gyöngyöt tettek melléklet gyanánt, ami a Vekerzug-kultúrára engedett következtetni.
A Kr. e. VII. század derekától a IV. század végéig terjedő időszak idején virágzó kultúra jelentősége abban rejlik, hogy átmenetet képez a késő bronzkori Gáva-kultúra és a keleti eredetű, lovas-íjász szkíta népcsoportok között. A Vekerzug-kultúra népessége a Tisza-vidéken és a Duna–Tisza közén az Északi-Középhegység előterében élt. Településeik a folyóparti magaslatokhoz igazodtak, ám településszerkezetük eltérő. Gazdálkodásuk vegyes jellegű volt: földművelés, állattartás és magas minőségű kézművesség egyaránt jellemzik. Ezen felül a harcos elit sírjaiból előkerült vasfegyverek és bronzékszerek a korszak társadalmi rétegződéséről árulkodnak.
A korábban feltárt zsugorított vázas temetkezés mellett a lelőhelyről immár a kora vaskori temető több sírját is feltártuk. Hat hamvasztásos, két csontvázas rítusú temetkezés került elő a régészeti feltáráson. A hamvasztásos sírok közül a legjelentősebb az, amibe több edényt is helyeztek. Többek között egy felhúzott fülű és egy kettős kónikus alakú bögrét, melyek a túlvilági útra szánt italfogyasztáshoz köthetők. Az igazi „kincs” a mellékletek között, azonban az a bronzból készült, áttört díszű korong volt, melynek párhuzamát eddig még nem ismerjük az Alföldről.
Az egyik csontvázas, kelet-nyugati tájolású sír is kiemelkedő gazdagságról tesz tanúbizonyságot. Az elhunyt minden bizonnyal hölgy volt, hiszen mellé egy bikonikus orsógombot helyeztek. A szövés-fonás kelléke egyértelműen rávilágít az elhunyt nemére. Ékszerei is voltak: mindkét kezén vas karperecet, a nyakában, pedig apró kásagyöngyökből fűzött nyakláncot fedeztünk fel. Az üvegből készült gyöngyök közül némelyiken sárgaszínű pöttyös díszítést figyelhetünk meg.
Szarmata kor: (Kr. u. I–V. század)
A Kr. u. I. században a kelet-európai sztyeppéről érkező, iráni nyelvű szarmata jazigok telepedtek meg a Duna–Tisza közén, akikhez később további szarmata csoportok csatlakoztak. Megjelenésük négy évszázadra meghatározta az Alföld történetét. Eredetileg nomád, lovas népként érkeztek, de hamar áttértek a letelepült életmódra, és kiterjedt településhálózatot alakítottak ki.
Martfű határában több, a szarmatákhoz kapcsolható jelenséget, zömében a korszakra jellemző méhkasos gödröt tártunk fel. A lelőhely jelentőségét mutatja az is, hogy a gödrök jelentős hányadából ép edények kerültek elő. Többek között egy közepes méretű, ép, díszítetlen fazék; valamint egy felületén több helyen átlyukasztott szűrőedény. A kézzel formált házikerámia zömét a különböző méretű fazekak adják, de mellette jelentős számban képviseltetik magukat a korsók is. A lelőhelyen kerültek elő, szintén egy gödörbe bedobva, egy hullámvonallal díszített nyakú korsó töredékei is.
A szemetesgödrökön túl két füstölő kürtőt és azok munkagödreit is feltártunk, melyek tipikus objektumai a szarmata településeknek. Ugyanis a régmúlt emberei számára is fontos volt az élelem tartósítása. Az legismertebb eljárások az aszalás, szárítás, sózás és a füstölés. A szarmata füstölők maradványai – mint a mindennapi tevékenységek nyomai – nem túl látványosak az avatatlan szem számára, de nagyon fontosak, hisz az egykori életmód hamisítatlan bizonyítékai. Rendszerint két, föld alatti, átégett kürtővel összekötött gödör, hamus-faszenes kitöltéssel, körülöttük néhány cölöplyukkal, melyek a felépítményekről árulkodnak.
Szabó Vivien
vezető régész
2025.10.20 - Régészeti leleteket találtak Kövér majornál
2025.10.28 - Nem halloweeni díszlet, igazi csontvázak borítják Martfű egy részét